Már kezdtem elszégyellni magam, hogy már milyen régóta nem írtam, úgyhogy ebben a két szabad órában gondoltam blogolok egyet.

Amint azt már néhányan olvashattátok, a hétvégét Lillánál töltöttem, Aberdeenben. Nem fogok annyira belemenni a részletekbe, inkább kiegészítem a történetet; elmondom, milyen volt az út oda meg vissza.

A jegyet október 3-án foglaltam le neten, úgyhogy viszonylag olcsó volt, csak £18.90. Az állomáson, az utazás napján (azaz okt. 17-én, szombaton) lehetett átvenni. A Waverly Station-ről indult a vonat, tehát jóval korábban, mint kellett volna, odamentem, hogy biztos meglegyen a jegy. Mint kiderült, fölösleges volt hajnalok hajnalán odaállítanom, mert a jegyátvétel úgy működik, hogy odaállsz egy masinához, megnyomod a gombot, hogy előre kifizetett jegyet szeretnél kivenni, bedugod a bankkártyádat, hogy azonosítson, beütöd a booking reference-et, amit emailben elküldtek neked, és kiad 5 db kis kártyát. Az egyik a receipt féleség, van két helyjegy, a maradék kettő meg maga a jegy. Az egész nem telt többe, mint 5 percbe.

9:30-kor indult a vonat, de előtte negyed órával még mindig nem volt kiírva, melyik platform-ról, úgyhogy magamban már arra kezdtem gondolni, hogy még itt is késéssel indulnak a vonatok... De nem, mert két percen belül kiírták, hogy honnan indul, könnyen meg is találtam, melyik vagonra kell felszállni, meg hogy hova szólt a helyjegyem. És pontosan indult. Egyébként itt csak azok mehetnek a vonathoz, akiknek jegyük van, mert ilyen automata-átjáróba be kell dugni a jegyet, aztán vissza is adja, s kinyílik az ajtó, szóval nem úgy van mint otthon, hogy el lehet kísérni az utast egészen a vagonokig.

Az út kereken 2 óra 21 perc volt a jegy szerint, nem mértem, de szerintem pontosan érkezett meg. A táj gyönyörű, szinte egész végig látszik a tengerpart. Mondjuk annyira nem gyönyörködtem a látványban, mert a Ritától kölcsön kapott Szabó Magdát olvastam, amit a visszafele úton ki is olvastam:) És még valami: habár itt a buszokon nem írják ki, mi a következő megálló, tehát kvázi te kell felismerd, hol kell leszállnod, a vonatokon kis képernyőn kiírják, hol áll meg, melyik a következő megálló, sőt, még azt is mondják, hogy vigyázzunk a résre a vonat és a platform között:P

Amikor megérkezett a vonat az aberdeeni vonatállomásra, szépen leszálltam, elindultam a tömeg után kifelé, és úgy kellett ráköszönnöm Lillára, mert ha nem, szerintem simán elsétál mellettem, annyira koncentrálva ment előre a vonat felé:D

Jól esett, hogy volt akivel egész nap magyarul beszélni. Habár most már örömmel mondhatom, hogy már vannak a Kitchener house-ban is olyanok, akikkel barátként lehet beszélgetni, na de az mégsem ugyanaz, mintha az egyik legjobb barátnőddel beszélgethetsz, ráadásul az anyanyelveden:)

Éééééééés akkor folytassuk is a vasárnap reggellel. Az éjféli palacsinta és a reggeli tejbegrízt ledolgoztuk egy röpke 50 perces sétával az állomásra. A vonatom 11:47-kor indult, viszont voltam olyan ügyes-tehetséges, hogy lekéstem, ráadásul úgy, hogy időben ott voltunk az állomáson, csak épp azt nem tudtam, hogy arra a vonatra kell felszállnom, amelyik a London King's Cross-ra ment... És mivel nem néztem meg, hogy hol áll meg (mert a kivetítőkön azt is mutatják), mert biztos ott volt, hogy Edinburgh, csak hát én nem azt néztem. Na mindegy, ami megtörtént, megtörtént, lekéstem. Most mi legyen? Lilla két perccel azelőtt búcsúzott el tőlem, ott álltam egy szem egyedül, s nem tudtam, mihez kezdjek. Azaz tudtam, hogy másik jegyet kellett vennem, mivel amit lefoglaltam, csak 11:47-kor volt érvényes... Nagy árat fizettem érte. Egy darab jegy Aberdeentől Edinburgh-ba £35.50 volt!!! Hja, és ráadásul cakkra pont annyi pénz volt nálam, úgyhogy még szerencsém is volt, vmilyen szinten... Szerencsére "csak" 2 órát kellett várjak, amíg a következő vonat indult, úgyhogy elmentem a bevásárló központba, mert ott volt közel, 5 percre az állomástól. Egyébként Lilla nem tudom, miért nem vette fel a telefonját, amikor hívtam, és hogy miért nem reagált az sms-emre, amit küldtem neki, mert amikor megtudtam, hogy jártam, egyből őt hívtam, hátha még 2 órát együtt tölthettünk volna. Ez még egyelőre rejtély.

Konklúzió: bár nagyon jól telt az ottlét Aberdeen-ben, nem tudom, mikor fogom rávenni magam, hogy még egyszer utazzam, mert annyi fölösleges pénzt kidobtam (csak azért, mert pillanatnyilag hiányzott a józan paraszti eszem), hogy amíg meg nem bocsátom magamnak, jó skót módjára azzal fogok spórolni, hogy nem utazom. Az ISC-s kirándulásra sem vettem jegyet, pedig a Loch Katrine-ra mennek, ami gyönyörű. Majd máskor...

És akkor térjünk rá a tegnapi nem mindennapi eseményre, amin részt vettem:) XI. Tsuruga Wakanasajo, hagyományos japánzene művész eljött a St Cecilia's Hall-ba előadást tartani nekünk. Zenés mesemondás volt, "Shinnai Joruri", ami egészen az Edo korszakig (1600-1868) vezethető vissza. Shamisen-nel kísérték, ami hagyományos japán pengetős hangszer. Két történetet mondott el, vagyis csak részleteket belőlük, mert ha az egészet meghallgattuk volna, az egyenként kb másfél órás lett volna. A témája mindkettőnek a nők szenvedése volt és, hogy mit követelt az egyéntől a társadalom és az illem, és hogy ők szívük szerint mit akartak volna tenni. Egyszerűen csak úgy tudnám jellemezni, hogy nagyon japán volt. De tényleg.

Elég nagy dolog volt ez egyébként, mert Tsuruga-t 2001-ben "Living National Treasure"-nek titulálták, ami nem kis elismerés.

Mára ennyi, és remélem hamarosan újra fogok tudni jelentkezni, mert mesélnivaló van bőven, csak hát időm, az nem annyi, mint a tenger...